A pedagógusok követeléseihez

Nehezen ébredünk. Már nincsenek világos fogalmaink, evidenciák feloldódtak a hangzavarban. Nem is kérdezünk, nem gondolkodunk, csak latolgatjuk, melyik politikus mit fog mondani, mikor fújnak kedvezőbb szelek az általános ellenszélben. Vagy éppen elégedettek vagyunk és rajongva, elfogultan hisszük el, amit éppen aktuálisan hinnünk kellene: dübörög a gazdaság, a magyar modell működik. E két táborra tépték szét a magyar társadalmat, és valami egyre erősebben hiányzik középről.

Homályos rosszérzések vezérelnek. Nem kérdezünk rá, miért érzi magát rosszul a fél ország, miért képzeli egy átlagos gimnáziumi osztály háromnegyede jövőjét külföldön? Miért távoznak középkorú, erejük teljében lévő, kitűnő képességű orvosok, egyetemi oktatók, vállalkozók az országból? Miért mondják egyre többen, hogy itt nem lehet élni?

Fotó: index.hu

Fotó: index.hu

Elszoktunk attól, hogy rákérdezzünk életünk kereteire. Alapvető kérdéseket nem teszünk fel, mintha minden rendben lenne. Mi az oka fásultságunknak? Mi kell még, hogy felébredjünk, és rákérdezzünk arra, amitől életünk, jövőnk függ? Mi lehet az, ami összeköt mindannyiunkat? Ezt a közös pontot nem a politika területén kell keresni. Kérdeznünk kell, ez az első. A helyes diagnózis már félig terápia. Néhány kérdés, amit nekünk, ha közép-európainak tartjuk magunkat, időszerű lenne feltennünk:

• Rábízhatjuk-e életünket a gondoskodó államra? Valóban gondoskodik-e rólunk a mindenhatónak tűnő állam? Mi vagyunk érte, vagy az értünk?
• Hol húzódna az állam jogosult tevékenységének határa, hol terjeszkedik túl jogos területén, hol avatkozik be illetéktelenül életünkbe, szabadságunkba?
• Mi a gazdaság feladata? Nem az emberek szükségleteinek fedezése? Mi minden áll ennek útjában?
• Mi a kultúra forrása? Mi a pedagógia célja? Jó alattvalók, csavarok gyártása a gépezetbe? Nem a bennünk rejlő képességek felszínre hozatala?
• Mi a politika feladata? A mi akaratunkat képviselik-e a képviselők, vagy másokét? Születhet-e kultúra jogszabályokból?
• Jogszolgáltatásra van szükségünk, vagy az igazság érvényesülésére?
• Kinek van joga rendelkezni életünk felett?

A pedagógusok megmozdultak. Megpróbáltak néhány égető kérdést feltenni dadogva, alig érthetően. De mertek kérdezni, követelni. Párbeszédbe bocsátkoztak az állammal. És most veszíteni látszanak. Kérdéseik nem mentek elég mélyre. Az állam így könnyedén húzta csőbe őket, egy olyan csőbe, ahonnan csak egyetlen irányba van kijárat.

A pedagógusok joggal követelték, hogy a példátlan központosítást végrehajtó Klebelsberg Intézményfenntartó Központot, mely elvette azt iskolák önállóságát, megbénította működésüket, egy év alatt 17 milliárdnyi tartozást halmozott fel, szüntessék meg. Követelésük eredménytelen maradt. A KLIK megmaradt, csak átalakítják. Több önállóságot adunk az iskoláknak, mondják. Nem önállóságot, hanem „több önállóságot”. A börtönből tehát vagy ki lehet szabadulni, vagy bennmaradunk, de több önállóságot kapunk. Értjük, ugye? Tehát magyarra fordítva: nincs önálló iskola.

Kötelező nemzeti alaptanterv, tankönyvmonopólium. Amíg ezek nem szűnnek meg, nem beszélhetünk az oktatás szabadságáról.

Az egymást követő kormányok a rendszerváltás után – ahelyett, hogy helyreállították volna az iskolák önállóságát a szocializmus állami irányítása után, visszaadták volna az egyetemeknek a középkor óta létező autonómiáját, tovább faragták a jogokat. Először menedzsereket neveztek ki az egyetemek élére, majd kancellárt. A pénzt az állam osztja, és képviselője belekotor az egyetemek költségvetésébe. Az oktatást életidegen jogszabályok kötik gúzsba.

Ma két oktatási kerekasztal van, egy „hivatalos” – állami – és egy „nem hivatalos”, amit a pedagógusok hívtak össze. Az állam nem vesz részt az utóbbin, az utóbbi szervezői nem vesznek részt az államin. Kinek van igaza? Gondolkodjunk egy kicsit. Az állami intézményrendszer működésképtelenségét jelezték a pedagógusok, azok a pedagógusok, akiktől rég elvették az önállóságukat. Ők a kezdeményezők, nekik van joguk kerekasztalt összehívni. Ha 1989 előtt az államtól várt volna jóváhagyást az ellenzéki kerekasztal, vagy a korai, eredendően nem pártnak indult Magyar Demokrata Fórum, ugyan mi történt volna? Nem a pedagógusoknak kell bebocsáttatást kérni a politikus uraktól, hanem fordítva. A politikusok azért vannak, hogy minket szolgáljanak. Ha bebizonyosodik, hogy hibáztak, nagyon igyekezniük kellene, hogy tanácsot kérjenek tőlünk, hogyan javítsák ki, amit elrontottak. Ha az derül ki, hogy alkalmatlanok feladatuk betöltésére, adják azt vissza azt azoknak, akik alkalmasak rá, mert képesek saját életüket kézbe venni.

A hivatalos kerekasztal résztvevői egy apróságot nem vettek észre. A kerekasztal körül – a pedagógus-szervezetek mellett csendben meghúzódik még valaki, az OECD képviselője. Mi az az OECD és mit keres ott?

„A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (Organisation for Economic Co-operation and Development) párizsi székhelyű nemzetközi gazdasági szervezet. Magyarország 1996 óta a tagja. Az OECD globális szervezet, melynek célja az, hogy segítse a tagállamok kormányait a lehető legjobb gazdasági és szociális politika kialakításában és értékelésében. Jogelődje 1948-ban alakult meg egy meghatározott feladat, a Marshall-terv kivitelezésére Európai Gazdasági Együttműködési Szervezet (OEEC) névvel. Az OECD megalakítására 1961-ben került sor, tizennyolc európai ország, valamint az Amerikai Egyesült Államok és Kanada részvételével Párizsban. A szervezethez később csatlakozott Új-Zéland, Ausztrália és Japán is.” (Wikipédia)

Az OECD tehát egy az USA által alapított és irányított, globális gazdasági érdekeket képviselő szervezet. Az OECD és az EU áll az oktatás államon keresztül végrehajtandó átalakítása mögött, mely kompetencia-teszteken, életpálya-modelleken, minőségbiztosításon át az oktatást kizárólag a csereszabatos munkaerő szabványosított kiképzése eszközének tekinti.

Bármilyen követelést is fogalmaznak meg a pedagógusok, először válasszák ketté, hogy azon tényezők közül, melyekre a követelések vonatkoznak, és amelyek megkeserítik életünket, veszélyeztetik kultúránk önállóságát és értékeit, mi az, ami kívülről, rejtve érkező kényszer, amit az egymást követő kormányok végrehajtottak bár, de nem ők találták ki? És mik azok a tényezők, melyeket saját politikusaink kútfőjéből pattantak ki, amiért csak ők tehetők felelőssé? Ez a különbségtétel nagyban megkönnyítené a célok tisztázását.

A hivatalos kerekasztalon egy átlagos szülő számára már érthetetlen állami bikkfanyelven folyik az egyeztetés. Ezt nem lehet és nem is érdemes követni. A pedagógusoknak elsősorban a maguk számára kellene az alapvető kérdéseket föltenniük. Ez esetben a kérdéseiket és a rá adott válaszokat minden szülő megértené. Akkor elindulhatna valami. Változás, amire mindannyiunknak igen nagy szüksége van.

Vannak szülők, egyre többen, akik szerint nem jó az állami iskola a gyermekeiknek.

Léteznek-e még szabad emberek, akik képesek egy szabad iskolát létrehozni?

Ami ma az oktatás területén folyik, az nem a vég, ez a kezdet. Mi jöhet még?

Mennyi szenvedésre van még szükség, hogy rájöjjünk, hogy az állam alkalmatlan arra, hogy az oktatást rá bízzuk?

Ertsey Attila

Share
ÉLŐhír © 2016 Frontier Theme